A kiállítás – melynek kurátora Agócs Attila, PhD, Fülek Város polgármestere – a nógrádi kőfaragók és kőbányák történetét tárja a látogatók elé, ahol a munkaeszközök és ruházat mellett, kiállításra kerülnek a környék kőbányáiból származó látványos ásványi képződmények is (Ádám Sándor magángyűjteménye, a Füleki Vármúzeum, a Gömör-Kishonti Múzeum és az Eurobasalt kőbánya gyűjteményei). A működő kőfejtők hangulatát a szervezők a nagyított történelmi fényképek segítségével próbálják felidézni.
Agócs Attila, PhD.:
A Fülek környéki ipari méretű kőbányák történetének áttekintése
A 19. század utolsó harmadában az építőipar, az utak és városi utcák, valamint a vasútvonalak építésének fejlődésével addig nem látott jelentőségre tett szert a útépítőkő-bányászat. Nógrád ebből a szempotból a történelmi Magyarország – majd Csehszlovákia és Szlovákia – kontextusában is kulcsszerepre tett szert, amit főként a bazalt nagy mennyiségű előfordulásának köszönhetett. 1904-ben a történelmi Nógrád 105 településén 152 kisebb-nagyobb kőbányát számoltak össze, többségüket 1860 és 1895 között alapították. Fülek városában a 19. és 20. század fordulóján három bánya működött. A Villemkő nevű dűlőben Stephani Lajos helyi birtokos nyitott kőfejtőt 1895-ben és ugyanebben az évben a Sárkánycsapásban Csukay Ferenc, majd a Haraszti nevű dűlőben az önkormányzat. Ez a bánya később valószínűleg a Kissebesi Gránitkőbányák Rt. tulajdonába került. A bazaltbányászat hagyományai a város határában kisebb megszakításokkal napjainkig fennmaradtak.
A macskalyuki bazaltbánya és munkáskolónia
A Medves-fennsík Macskalyuk nevű pusztáján 1880-ban Janssen Alfonz holland nagybirtokos nyitott kőbányát. A kőbányász kolóniát 1895-ben kezdte kiépíteni. A bányát 1905-ben Krepuska Géza, híres budapesti fülorvos, szerezte meg. Családi vállalata 1919-ben a Magyar Országos Központi Takarékpénztár segítségével Somoskői Bazaltbánya Rt. néven részvénytársasággá alakult. A keskeny nyomtávú vasút 1925 került kiépítésre a macskalyuki bánya és Hoffbauer Jakab eresztvényi kőbányája között, mely már 1912 óta össze volt kötve a somoskőújfalui vasútállomással. A társaság 1927-ben itt építette meg Közép-Európa legnagyobb kőzúzóját. Az így meghosszabított 760 mm nyomtávú iparvasút teljes hossza 8,8 km volt. 1950-ben a munkáskolónia épületei megközelítőleg 200 x 400 méternyi területet foglaltak el. A telepet 18 épület alkotta (vámház, rendőrségi épület, kantin és üzlet, iroda és 12 lakóépület, melyekben 48 lakóegység volt). A lelőhelyet 1951-ben államosították és a losonci székhelyű Szlovák Bazaltkőbányák nemzeti vállalat kezelésébe került. A kolónia az 1950-es évek végén kezdett elnéptelenedni. 
Az 1994 és 2003 közötti években a macskalyuki bányát a losonci Kameň-bag cég működtette, amely főként németországi és osztrák exportra termelt. 2003-ban természetvédelmi szempontokat figyelembe véve leállították a kitermelést. A telep helyén ma csak az egykori épületek gazzal benőtt romjait találjuk.
A sátorosbányai andezitbánya és munkáskolónia
A sátorosbányai andezitbányát egyes szerzők szerint az 1860-as években nyitották meg, más kiadványok viszont 1878-ra datálják az alapítást, Braun József budapesti vállalkozót jelölve meg első tulajdonosként. A bányát 1922-ben államosították, a második világháború éveire eső történetéről alig tudunk valamit. 1947-ben a kőfejtőt a Csehszlovák Államvasutak vették bérbe, majd 1952-től a Szlovák Bazaltkőbányák vállalat kezelte, az 1990-es években pedig a losonci Nógrádi Kőipar. A fejtést 1995-ben fejezték be. 
A sátorosi munkáskolónia építéséről meglehetősen kevés információ maradt fenn, annyit viszont tudunk, hogy a bánya 1897-es munkarendje már számol a meglétével. Az emeletes munkásház mellett máig áll a földszintes irodaépület, mely mellett egykor tekéző és kibetonozott tánchely is volt.
A korláti bazaltbányák és munkáskolóniák
A falu első bazaltbányáját Roheim Nátán budapesti vállalkozó nyitotta meg 1896-ban Stephani Lajos füleki birtokos területein. A munkáskolóniák kiépítése 1898 és 1900 között kezdődött meg. Az eredeti településtől nem messze fokozatosan három kolónia: Felső, Alsó és Új kerültek kiépítésre. 1908-ban a kolóniákban 22 munkásház állt 140 szobával. Az Alsó Kolóniában 1913-ra raktárak, műhelyek, hivatalnoklakások, irodák, kantin és munkásházak épültek meg. A 66 cseréppel fedett kőház közül 30-ban bányamunkások laktak. Az egyes lakóépületek közé kenyérsűtő kemencéket építettek. 1900-ban Roheim megalapította a Korláti Bazaltbánya Részvénytársaságot, mely átvette az addig Korlátin, Bolgáromban, Sávolyban, Csákányházán, Füleken, Síden és Bénán megnyitott bányáinak működtetését. 
A társaság tulajdonosai 1913-ban már Braun József és Reinisch Henrik voltak, akik 1917-ben eladták részvényeiket a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak. A bank még ugyanebben az évben többségi részvénycsomagot szerzett a Kissebesi Gránitkőbányák Részvénytársaságban. A két társaság közös igazgatójává Glasner Antalt nevezték ki, aki a következő években kiadta a kőbányászat háromkötetes kézikönyvét. A bazaltbányászat a faluban 1999 óta szünetel.
A korláti bányákban készült kockakövet a 19. és 20. század fordulóján főként a történelmi Magyarország nagyvárosainak kövezésénél használták fel: Budapest, Miskolc; Nagyvárad, Arad (Románia); Versec és Újvidék (Szerbia). A két világháború közti időszak legnagyobb megrendelői a Csehszlovák Államvasutak és a regionális állami hivatalok voltak, de ezekben az években is exportáltak Magyarországra és Romániába. Később korláti bazalttal kövezték ki a pozsonyi vár udvarát, és exportálták az ottani követ Németországba és Svájcba is.
A nógrádi kőbányászok vándorlásai
A nógrádi kőbányákba és munkáskolóniákba az alapítást követően Európa különböző pontjairól érkeztek kőbányászok. A mai Magyarország területén az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának időkeretében a legfontosabb kibocsátó területek közé a Dunakanyar (Dunabogdány, Visegrád, Zebegény települések), a Börzsöny hegység (Márianosztra, Ipolydamásd, Szob) és a Gerecse hegység (Tardos, Süttő) tartoztak. 
Az említett településekről szlovák, német és magyar nemzetiségű munkások vándoroltak a régióba. Fülek környékén így települt le néhány sváb család a következő vezetéknevekkel: Schneider, Galauner, Rittinger, Schubauer, Herr, Frőlich, Fleckenstein, Heckman és Summer. A mai Románia területéről érkező vándormunkások leginkább Kissebesről érkeztek. Az osztrák tartományok közül a migránsok kibocsátó területei a 20. század elején Galícia (a mai Lengyelország délkeleti része), valamint Dél-Tirol és Trieszt (a mai Olaszország északkeleti része) voltak. A lengyel szakemberek – a Dorinek, Pepsovszky, Kacara, Godin, Novák és Katarzinsky családok tagjai – főként Miękinia, Filipowice és Czerna településekről, tehát Krzeszowice város környékéről jöttek a régióba. A dél-tiroli olasz kőbányászok (a Martinelli, Nincz, Titton, Dellamária, Guaiterel, Rubesa és Refaty család) Garniga, Primiero, Borgo és Viarago településeken születtek. Az Osztrák–Magyar Monarchia határain túlról, főként németországi és olaszországi településekről, csak a munkások elenyésző százaléka származott.
A mai Olaszország területéről érkeztek kőbányászok Velence, Taranto, Calabria, Róma és Nápoly környékéről a következő vezetéknevekkel: Zanei, Fiabane, Pertiga, Kirn, Guerino, Cosentino és Bruno. A nógrádi térségben ezeken kívül további olasz vezetéknevek (vagy emlékük) is fennmaradtak: Kasagranda, Dalzsuffo, Zsanelli, Repatti, Carotta, Bonomi, Bizetta, Deacomo, Cellaho és Lucáni. A terület kolóniáiba és falvaiba való bevándorlás 1900 és 1910 között érte el a csúcspontját. Az Európa délebbi régióiból észak felé tartó láncmigráció keretein belül a kőfaragói speciális tudás interetnikus hagyományozódása játszódott le.
Az első Csehszlovák Köztársaság fennállásának időkeretében a nógrádi kőbányák alkalmazottainak etnikai megoszlása jelentősen megváltozott. Megindult Dél-Szlovákia szlovákokkal való betelepítése, így a régióba jelentős számú szlovák telepes/munkás érkezett Hriňová, Detva, Očová és Šoltýska településekről, valamint szélesebb környékükről. Sátorosbánya és Macskalyuk hetelő ingázó munkásai között ebben az időszakban észak-nógrádi szlovák napszámosokat is találunk. A macskalyuki bányában ezekben az években tömegesen alkalmazták a medvesalji magyar falvak lakosságát is. A világgazdasági válság éveiben megindult a nógrádi kőbányászok elvándorlása. A legtöbben Csehország kőbányáit célozták meg, főként Skuteč, Humpolec, Pavlov, Liberec, Česká Lípa, Nový Bor, Nová Paka, Stará Paka, Černá Voda és Jičín bányáiban dolgoztak.
Korlátiból a második világháborút követő években tíz család ment ki Csehországba – a szudéta területekre (például Jeseníky és Šumperk bányáiba) – dolgozni. A tény, hogy a legnagyobb nógrádi kőbányák készletei nagyrészt kimerültek, valamit, hogy megalakult a két kerület bányáit egybefogó Szlovák Bazaltkőbányák nemzeti vállalat, az itteni bányák egykori alkalmazottait újabb vándorlásra ösztönözte. Komoly migrációs hullámok indultak meg a vállalat északabbi üzemei felé. Fülek környéki magyar kőfaragókat találunk ezekben az években Budiná, Fitzberg, Bzenica, Horná Štubňa, Zvolenská Slatina, Tisovec-Dielik, Detva-Piešť és a Lom nad Rimavicou melletti Tlstý javor bányáiban. Nógrádiak dolgoztak azonban Kelet-Szlovákia kőbányáiban is, így Eperjes környékén (Maglovec, Fintice és Záhradné), valamit Bártfán, és a bodrogközi Bodrogszentesen is. Több Fülek környéki és medvesalji munkás dolgozott Garam menti és gömöri kőbányákban, folyószabályozásoknál és alagútépítéseknél is.